Majdnem otthon
Egy fél perc múlva csörgött a telefonom.
- Áááh, nem akarom felvenni!!- mondtam egy grimasz kíséretében, amire Harry egy kicsit elmosolyogott.
- Ki az?- kérdezett vissza.
- James- feleltem ismét grimasszal.
- Szerintem beszélj vele- adott tanácsot.
- Hát... nem tudom- vonakodtam.
- Vedd fel!- nyújtotta felém telefoomat.
- Na jó- felvettem- Igen?- szóltam bele a telefonba egy kicsit sem kedves hangnemben.
- Sz... szi... szia kicsim!- hangzott el a telefon másik végén, remegő hangon.
- Kicsim? Nem éppen Halstont akartad hívni? Csak egy kicsit félrenyomtál...
- Logan mondta, hogy miattam léptél le.
- A lelkére kötöttem, hogy még véletlenül se szóljon neked. Köztünk mindennek vége. Jónak, rossznak, mindennek- csaptam le a telefont, mielőtt válaszolni tudott volna. Ráborultam Harry-re, és sírni kezdtem.
- Ennyire fáj, amit tett?- intézte hozzám kérdését megint.
- Szerinted?... Ezt nem tudod elképzelni. Szeretem, de ezek után el lell felejtenem, és jobb lessz, ha ő is elfelejt engem.
- Te egy nagyon különleges lány vagy- emelte fel fejem, és letörölte könnyeimet. Szánk már majdnem egybe forrt, amikoris megszólalt a hangosbemondó:
"Kérem, csatolják be öveiket. Megkezdjük a leszállást."
~Ahj, hülye hangosbemondó. Itt lett volna a lehetőség, hogy elfelejtsemJamest, de mindent elrontott.~ gondoltam, majd fejemet mostmár Hezza vállára hajtottam, hogy pihenjek egy kicsit.